A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet minél előbb eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy egyre trükkösebb eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy maszkírozzák, hogy egy minél fiatalabb, életerős ember benyomását keltse. A holttestet minél előbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét nézzük -, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata - főleg az európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más szemlélettel és lelkülettel állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is. Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfőbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.
Szellemi szempontból nézve, amikor valaki megszületik a fizikai síkra, előtte a szellemi lények világában, az angyalok világában készítik őt elő a születésre. Amikor megérkezik egy gyermek, úgy kéne rá tekinteni a szülőknek és a környezetnek, hogy ők folytatják a szellemi lények munkáját. A szellemi lények elkezdenek valamit, felkészítik a lelket a testet öltésre, ellátják jó tanácsokkal, segítik, feltöltik őt. S amikor megszületik az emberek világába ez a lény, az angyalok munkáját folytatják az emberek. A halálnál ennek pont a fordítottja történik. Az eltávozás után rögtön a szellemi világ, és ennek a lényei, az angyali lények körébe kerül az ember. A halál előtt a hozzátartozóknak úgy kéne tekinteniük, hogy ők mintegy előkészítik a munkát, előkészítik a lelket arra, ami majd a halála után várja őt. Születésnél az ember fejezi be azt a munkát, amit az angyalok elkezdtek, a halálnál pedig a hozzátartozóknak kellene előkészíteni azt a munkát, amit majd az angyalok folytatnak. Amilyen szeretettel körülvesznek egy gyermeket, aki megérkezik erre a világra, és próbálnak minden jót megadni neki, legalább ilyen szeretettel kéne körbevenni a haldoklókat, akik készülődnek átlépni a bardóba, a köztes létbe. Ez nagyon fontos, hiszen ha egy haldokló úgy érzi, hogy őt szeretik, odafigyelnek rá, akkor sokkal jobb lelkiállapotban lép át a köztes létbe, s az, hogy valaki milyen lelkiállapotban lép át a halál kapuján, meghatározza a halál utáni létnek egy elég nagy szakaszát.
Szellemi szempontból nagyon fontos lenne, hogy a halott embertől való búcsúzás - maga a szertartás, és azok a jelképek, (a koporsó és minden egyéb) amelyek a temetésnél előjönnek - a hozzátartozókban a halhatatlanság tudatát erősítsék. Úgy kellene a szertartást kialakítani, hogy azt tudatosítsa a hozzátartozókban és a gyászolókban, hogy csak egy átlépés történt. Sajnos a mai fekete színű, négyszögletes koporsók nem ezt erősítik.
Mivel halála után az ember 40-50 napon át itt van közvetlenül a Föld közelében, nagyon sok eseményt nyomon követ, ami történik. S ami egy érdekes momentuma a halál utáni eseményeknek, hogy az ember általában részt vesz a saját temetésén. Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.
A temetési szertartást tehát látja az elhunyt is, emiatt úgy kellene azt kialakítani, hogy ne csak az itt maradottaknak legyen segítség, hanem számára is. Nagyon fontos, hogy olyan módon legyen a szertartás kialakítva, hogy a megjelenő színekből és formákból, ő olyan erőket tudjon felvenni, amelyek segítséget jelentenek neki. Szellemi szempontból a koporsónak, amelybe a holttestet fektetik, hasonlónak kellene lennie, mint a pillangónál a bábnak, amelyben az átalakulás végbemegy. A mai koporsók a feketeségükkel, a négyszögletességükkel nem erősítik a halhatatlanság tudatát, és az elhunytnak sem nyújt segítséget ez a forma. Meglepő lehet, de szellemi szempontból a helyes koporsóforma, amely mind a hozzátartozók, mind az elhunyt számára a legtöbb segítséget adná, az ötszög alakzat. Az ötszög, a pentagram az ember jelképe, egy olyan emberé, aki már bizonyos erkölcsi és szellemi elveket az életében megvalósított.
Annak is jelentősége van, hogy a koporsó két részből áll, van egy alsó rész és egy felső rész. A koporsó alsó része a földi világot, a földi világgal való kapcsolatot jelképezi, a felső rész pedig az éggel, az égi világgal való kapcsolatot. A két rész között ott van a halott ember fizikai teste, mint egy híd. Ha a koporsó alsó és felső felét úgy tekintjük, mint a földi és az égi világ jelképét, őket összekötőként ott van az ember alakja.
Szellemi szempontból az is lényeges, hogy milyen színű az a koporsó, amelybe elhelyezik a holttestet. A legjobb az lenne, ha a koporsó alsó része az egyes csakra színét hordozná, hiszen az egyes csakránkon keresztül tartjuk a kapcsolatot a Földdel, a fizikai világgal: ez a vörös szín. A felső résznek pedig koronacsakra színűnek, tehát lilának kellene lennie. Egy másik lehetőség, ha a koporsó alsó része szürke színű lenne, a felső pedig égszínkék. A színek révén egy képszerű összeköttetés alakulhat ki a szellemivel, ösztönös kapcsolat létesülhet a magasabb világokkal. Egy fekete koporsó nem tud helyes kapcsolatot létrehozni az ember és a szellemi világ között. A fekete a fény hiánya, ezáltal azt sejteti, hogy a halállal a teljes vég következik be, a halál a végső megsemmisülés.
Ami ma igazán hiányzik, az a halál értelméről szóló valós tudás, hogy mit üzen a halál, mint esemény az emberiség számára. A halál lényegéről elveszett a tudás. A szellemi tanításoknak, a szellemi iskoláknak lenne a feladata visszaadni ezt a tudást az emberiségnek.
Menjünk most ahhoz a pillanathoz, amikor valaki haldoklik. Nagyon nehéz elviselni, amikor a haldoklónak fájdalmai vannak, de mégis, aki szellemi dolgokkal foglalkozik, tudnia kell, hogy nagyon fontos, hogy az ember minél tisztábban lépjen át a szellemi világba. A halál előtti pár napban vagy pár hétben, amikor a szellem már kezd kihúzódni a fizikai testből, meglazul a durvább és a finomabb testek közötti kapcsolat. Amikor ez az állapot eljön, az ember védőangyalának és egyéb segítőinek lehetősége nyílik arra, hogy az embert minél jobban megtisztítsák, még mielőtt beállna a halál, a végleges szétszakadás. Ilyenkor, ez alatt a pár nap vagy pár hét alatt a védőangyalunk és egyéb szellemi segítőink annyi szennyeződést próbálnak az éter- és asztráltestünkből kitisztítani, amelynek kitisztítása lehet, hogy életünkben több évet venne igénybe. Ez a nagyon erős tisztítás fájdalomként csapódik le a fizikai testben. A haldokló nagyon erős fájdalmat érez, ami akár az egész testét áthathatja. Sokszor illogikus ez a nagy fájdalom, mert a betegség, ami esetleg fennáll a haldoklónál, nem adna okot ekkora fájdalomra. A halál előtti nagyon erős testi szenvedésnek, fájdalomnak ez a szellemi oka.

folytatom...