Eutanázia

A macskatartó tudatában van annak, hogy minden bizonnyal eljön nap, amikor kedves nágylábújától el kell válnia, hiszen macskája élettartama várhatóan rövidebb, mint az övé. Ha erre gondol, egyben reménykedik is, hogy ez a rettegett pillanat valamikor a távoli jövőben következik be, nem pedig baleset vagy hirtelen betegség vet véget a harmonikus együttélésnek, amikor fontolóra kell vennie az eutanázia, vagyis az örökre elaltatás gondolatát. Ha viszont az állat beteg, vagy súlyos balesetet szenved, mindenképpen szembesül azzal a dilemmával, hogy beavatkozzon-e a dolgok természetes menetébe vagy sem? Ez elsősorban etikai és filozófiai kérdés. Vannak emberek, akik úgy érzik életet elvenni semmiképpen, semmilyen körülmények között nem szabad, akkor sem, ha az élet fenntartása fájdalommal és szenvedéssel jár, mert hitük szerint a halálhoz vezető út, bármilyen nehéz is, természetes folyamat része. Mások szilárdan vallják, hogy amennyiben semmi remény a felgyógyulásra, az ember kötelessége abban segíteni az állatnak, hogy megszabadítja őt a fájdalomtól és a szenvedéstől. Az eutanáziáról évtizedek óta folyik filózófiai vita az emberek körében, mára oda jutottunk, hogy Hollandiában a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg maga döntheti el, hogy él-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. E döntés lehetősége ott bekerült a szabadságjogok körébe. Kedvenc állataink esetében lényegesen más a helyzet, hiszen az állat véleményét nincs módunk megismerni. Kétségtelen, hogy a kedvenc állat iránt érzett szeretet és aggódás igen erős késztetést ad arra, hogy megóvjuk őt mindenféle szenvedéstől, s ez végső helyzetben arra bátoríthat minket, hogy elszánjuk magunkat a visszafordíthatatlan döntésre, s azt gondoljuk: távozzon békében és nyugalomban. Fel kell tenni azonban a kérdést, hogy mennyiben szolgálja a döntés a macska érdekét és mennyiben a gazdáét. E sorok írója maga is megélte ezt a kétségbeejtő helyzetet, s abban hisz, hogy az eutanáziának csak akkor van helye, ha az állat reménytelenül és visszafordíthatatlanul a távozás útján halad és közben kínokat él át. Az elmúlás az élet része és befejező aktusa. Éppen úgy, mint a születés, a halál is fájdalommal jár. A súlyos betegségek végső stádiuma ugyanakkor gyakran vált ki tudattalan állapotot, amelyben a fájdalom átélésére már nem jut hely. Be kell-e ez esetben is avatkozni? Talán azért akarjuk ezt tenni, hogy megszabaduljunk a feszültségtől vagy az állat ápolásával járó kellemetlenségektől? Rettegünk az állat halálától, mégis siettetnénk azt? Van-e erre valós szükség? Ezeket a kérdéseket mindenképpen fel kell tennünk magunknak, hogy a helyes döntést meghozhassuk. Ha az eutanázia mellett döntünk, adjuk meg kedvencünknek az utolsó pillanatok méltóságát azzal, hogy hagyjuk otthon meghalni. Kérjük meg az állatorvost arra, jöjjön ki a házhoz, hogy ne a rendelő rideg, taszító környezetében kelljen az állatnak megélnie utolsó perceit. Amikor mindennek vége, az állatorvos távozott, hagyjuk kedvencünket a helyén letakarva vagy egy dobozban pár órára, mielőtt eltemetjük. A városban lakók legnagyobb problémája, hogy hová temethetik el kedvenc macskájukat, kutyájukat. Akinek van kocsija, könnyen kiautózhat a legközelebbi erdőbe, ahol sírt áshat. Ha nincs a családnak autója, biztosan akad egy jóbarát, aki hajlandó ebben segíteni. Ezt feltétlenül tegyük meg, vagy lépjünk kapcsolatba az állattemetővel e feladat elvégzésére. Ha így veszünk végső búcsút kedvencünktől, a gyász is könnyebb lesz, mert tudjuk hol alussza az állat az örök álmát. Különben az állati tetemek fehérjefeldolgozóba kerülnek, vagy dögtemetőbe vetik őket. E tudatot nehezen viseli az állatát igazán szerető ember. A kedvenc állat elmúlása felett érzett fájdalmat enyhíti az a tudat, hogy kellő szeretettel bántunk vele utolsó óráiban és megadtuk neki a végtisztességet is.